Ő is akar. Szüksége van rám. Nem akar elveszíteni. Ezt mondta.. Mégis, mi lett a vége?! Itt állok egyedül és teljesen megtörve.. Ne értsék félre.. A szívem nem tört darabokra, mint ahogyan azt a szerelmes történetekben szokták leírni. Ez annál sokkal bonyolultabb. Olyan, mintha lassan tövisek nőnének a szívem körül, amik nem hagyják, hogy levegőhöz jussak. Akárhányszor visszaemlékszem a barna hajú fiú mosolyára, újabbakkal gyarapodik, amik egyre közelebb hatolnak a szívemhez, mígnem végül elérik azt.. És akkor megértem.. A tövisek dolga nem a fájdalom előidézése. Az igazi ok, amiért léteznek az az, hogy megóvjanak és, hogy segítsenek túlélni.. Túlélni a legnyugtalanítóbb érzést.. A magányt.