2010. július 27., kedd


Õ lekéste az utolsó villamost, esett az eső, ott álltunk a megállóban,
én meg odahajtottam a fejem a vállára. Átölelt, de alig éreztem annyira
óvatos volt. Azt hiszem én kezdeményeztem, hogy végre megcsókoljon. De
akkor elszabadultak az indulatok. Végre valaki, aki úgy csókolt, ahogy
mindig is szerettem volna, hogy csókoljanak. Álltunk nem
akartunk, betelni a másikkal, és én, aki világ életemben utáltam a
nyilvánosság előtt bármit is csinálni, most nem érdekelt semmi, csak
az, hogy ne legyen vége ennek a csodának.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése