Ajkamat mély sóhaj hagyja el. Felkapod fejedet, és tekinteted az enyémbe fúrod. Pislogok egyet, majd még egyet. Miért nézel így rám..? Félrenézek. Már nem bírtam, ahogy értelmes, kék szemeiddel vizsgáltál. A lelkembe láttál... ugye? Viszanézek rád. Mondani akarsz valamit. Látom. De nem szólalsz meg. Ó... szólásra nyitod ajkaid... De hirtelen össze is zárod őket. Más helyzetben ezen nevetnék. Nem bírom tovább. Megborzongok, ahogy eszembe jutnak az együtt töltött éjszakák. Forró ujjaiddal a hátamat csikizted, és úgy nevettél, mint egy angyal. De az is vagy. A legszebb. A legjobb. A legcsodásabb mind közül. Ez a tétlenség... és szótlanság kicsinál. Nem bírom tovább. Annyi mindent mondanék neked. Megsimítanám arcodat, hajadba túrnék. Te pedig a nyakamat csókolgatnád, és felnevetnél parfümöm fanyar íze miatt... mindig elfelejted. Nem bírom tovább. Elszánom magam... mindjárt...

A busz hirtelen lefékez, az emberek bábuként előre dőlnek, majd vissza. Felkelsz az ülésedből.

Majd holnap beszélek veled... addig kibírom. Mielőtt leszállnál, rám nézel. Mennyi minden van egyetlen pillantásodban. Felhorkantok... mennyi minden. Nem több és nem kevesebb, mint az életem értelme. *-*