Van az úgy, hogy a gyerek kérdez a világ dolgairól, és talán,
mert kímélni
akarjuk őt, vagy ki tudja mi oknál fogva, nem az igazat tárjuk elé.
Aztán a gyerek felnő, de még mindig eláraszt minket kérdéseivel.
Nyomasztóan hatnak ránk, még most sem akarjuk feltárni neki az
igazságot. Nem akarjuk, hogy az igazság megsértse a lelkivilágát,
hiszen, neki még oly törékeny, még annyira éretlen a lélekszövete…az
igazságot elássuk mélyen a szívünkben, nem beszélünk róla. Aztán egy
nap, amikor megcsap minket a halál szele, amikor „elmenni” készülünk,
betegágyunkhoz hívjuk a már régen felnőtt gyereket, és elé tárjuk
azokat a válaszokat, melyek évtizedekig rejtve voltak őelőtte. Abban a
pillanatban, amikor már nem hazudunk neki tovább, abban a pillanatban
megszűnik többé gyereknek lenni.